2015. május 10., vasárnap

Love Again.. 3. rész

   Hiába, hogy repültem már, nagyon izgulok, ugyanis rossz emlékeim vannak az előzővel kapcsolatban. Kár, hogy ki kell kapcsolni a telefont, olyan kíváncsi vagyok, hogy vissza írt e. Mindegy, majd kiderül, ha leszálltunk. Mivel nem ül mellettem senki, így nem tudok kivel beszélgetni, egyszóval: unatkozom. Csak lesek ki az ablakon és azon gondolkozom, hogy mit kéne csinálni, bár a repülőn nem sok mindent lehet csinálni. Előkeresem a könyvemet, és elkezdem olvasni. Ezt még anyától kaptam, 2 évvel ezelőtt karácsonyra küldte. Azt mondta, hogy akkor Koreában szinte mindenki ezt olvasta, és úgy gondolta, hogy majd nekem is tetszeni fog. Hát...olyan is-is. Furcsának találom a történetet, de egész jó, szépen fogalmaz az író.
   Több órás olvasás után már el van fáradva a szemem, úgyhogy elrakom a könyvet, és megpróbálok aludni, ami nem igazán sikerül, mert már nagyon izgatott vagyok, és nagyon várom, hogy leszálljunk. De mivel előző éjszaka nem aludtam sokat, így most az izgatottság ellenére is álomba szenderülök.
Mikor felébredek megnézem a telefon, és szembesülök azzal, hogy sikerült 3 órát aludnom, ami így igazán nem hangzik sokan, én viszont kipihentebbnek érzem magam. Pfhuuu..már csak másfél óra és leszállunk. El se hiszem, hogy 4 év után újra láthatom Szöult. Még most is olyan hihetetlen, pedig már csak másfél óra választ el a leszállástól.
   A reptér hatalmas, még nagyobb mint amire emlékeztem. Majdnem sikerül eltévednem, de végül meglátom a kijáratot, és arra veszem az irányt. Kicsit furcsa lesz, hogy koreaiul kell beszélnem, de remélem hamar sikerül majd hozzá szoknom. 
   Hihetetlen, hogy itt is milyen forgalom van. Azt hittem 20 perc alatt haza érek, erre már a 45 percet számolja nekem a taxióra. Pfhuuu, mennyi pénzembe fog ez kerülni. Végül 1 teljes óra hossza után végre sikerül haza battyognom. Becsöngetek, de nem történik semmi. 5 perc után újra megnyomom a csengőt, és ismét nem történik semmi. Lehet, hogy elköltöztek..ááá, biztos, hogy nem, akkor azt anya mondta volna. Végül bekopogok a szomszédhoz, hogy Parkék itt laknak e még, és az ő elmondása szerint igen. Ezek szerint akkor nincsenek itthon. ~ Nesze, Yerim, megérdemled, hogy kint maradtál, ha már nem mondtad el, hogy pontosan mikor érkezel. ~ De én csak meglepetést akartam. Esküszöm, megfogok bolondulni. A tudatalattimmal veszekszek. Máris ilyen hatással van rám Szöul.
   Mivel nem tudok mit csinálni, így lemegyek, és keresek egy kávézót. Egy ismerős táblát vélek felfedezni az utca másik oldalán, úgyhogy gyorsan átszaladok. Teljesen olyan, mint 4 évvel ezelőtt. A falon a képek, az asztalok elrendezése, még a felszolgálók is. Leülök a szokásos helyemre, szépen elrendezgetem magam mellett a bőröndöket, és rendelek egyet a szokásosból: affogato. A kedvencünk. Amíg szép lassan megeszegetem, és megiszogatom írok anyának, hogy hamarosan megérkezem. Így oda a meglepetés, na mindegy. 
   Otthagyva a kávézót nagy léptekkel sietek haza. Alig várom, hogy lássam a szüleimet. Felbaktatok a lépcsőn, és alkalmazva Shin Hye módszerét, rátapadok a csengőre. Hallom, ahogy valaki ide jön az ajtóhoz, bele rakja a kulcsot a zárba, majd elfordítja. Mikor anyám meglát sóhajt egyet, és könnyes szemekkel szorosan magához ölel. Volt kitől örökölnöm az érzékenységem, és amikor megölel nálam is eltörik a mécses.
  - Jajj, kislányom, úgy örülök, hogy haza jöttél - miután elenged kezei közé fogja arcom, és jól végig néz rajtam, hogy mi változott.
  - Én is örülök, hogy látlak, anya - lehet, hogy érdekesen hangzik, de fura kimondani ezt a szót, mert az elmúlt évek alatt nem mondtam senkinek. Az egy dolog, hogy meséltem róla Shin Hyenek, de mégis csak más valakit így szólítani. Gyorsan beinvitál a lakásban, és már el is tűnik a csomagjaimmal. Én közben megkeresem apát, és mint mindig, most is a dolgozójában találom. És jó szokásához híven, most is résnyire nyitva hagyta az ajtót. Óvatosan bekukucskálok, kopogok, majd benyitok. Mikor meglát, teljesen elakad a lélegzete, szóhoz sem jut. Felpattan a székéből, és szorosan a karjaiba van. Apukám nem valami érzékeny ember, kevés olyan dolog van ami könnyeket csal a szemébe, de nekem sikerült.
  - Örülök, hogy haza jöttél - és ugyanúgy cselekszik mint anya. Nagy tenyerébe fogja arcom, és végig mér.
  - Én is nagyon boldog vagyok - nem nagyon tudok mást kibökni, ezért az 5 szóért is nagy erőfeszítések kellettek.

   Egy hosszú családi vacsora keretein belül nagyjából összefoglaltam, hogy mi történt velem kint New Yorkban. Meséltem nekik, Shin Hyeről - akit egyszer mindenképp el kell hoznom ide -, meséltem nekik a munkámról, bár az újságírást nem tartom valami izgalmasnak. Nagyjából levázoltam nekik, hogy milyen helyen lakom, és hogy hogy néz ki a lakásom. Természetesen nem csak nekem járt a szám, ők is beszámoltak szinte mindenről ami itt történt.
    Segítek anyának elmosogatni, és elvonulok a szobámba. Uuuhhh, most jut eszembe, elfelejtettem írni Shin Hyenek. Felakarom hívni kakaon, de nem elérhető. Fenébe! Akkor majd reggel írok neki. Apropó, üzenetekről jut eszembe, megnézem, hogy ChanHee vissza írt e már. Keresem a nevét..keresem..keresem..és, áá, meg van. És sajnos nem írt vissza. Kíváncsi vagyok vajon miért nem. Lehet, hogy más lett a száma, vagy még nem látta, vagy..lehet, hogy nem is akar velem beszélni. Hát..ha haragszik rám akkor azt megértem, és teljesen jogosan haragszik. Nem tudom, hogy mi lehet vele. Mindenesetre, holnap megpróbálom fölhívni.
    Egy kellemes, és kiadó reggeli után publikálható kinézetet varázsolok magamnak, és lemegyek a kávézóba. Leülök oda ahova tegnap, ismét kikeresem ChanHee nevét, és rányomok a hívásra. Kicsöng..Szorongva várom a válaszát, de..semmi. Kisípolt. Basszus..lehet, hogy tényleg nem akar velem beszélni? Rendelek megint egy affogatot, és miközben kellemesen eszegetem a fagyit megszólal a telefonom és az Ő neve jelenik meg a képernyőn. Oké, kész, én bepánikoltam. Mit csináljak, föl vegyem, ne vegyem? És ha felveszem mit mondjak neki. ~Ajj, te hülye ezt vártad, vedd föl! És akkor zöld gomb.
   - Ha..haló - szólok bele bizonytalanul.
   - Bocsánat, későn vettem észre, hogy csörög, és mire felvettem volna, addigra megszakadt a hívás - mikor meghallom hangját, úgy érzem, mindjárt elsírom magam - De bocsánat, ki maga?
   - Ye..Yerim vagyok - szólok bele ismét bizonytalanul. Egy pillanatra megijedek, hogy nem emlékszik rám, de akkor eszembe jut, hogy én megváltoztattam a számom. ~Hülyee.
   - Yerim? - megilletődött a hangja - Park Yerim?
   - Igen - nagyon megörülök, amikor a teljes nevemet mondja.
   - Hogy hogy hívtál? - hallom, hogy mosolyog.
   - Itthon vagyok - válaszolom egyszerűen.
   - Azt mit jelent, hogy "itthon"? Mármint..itt?
   - Igen, itt, Koreában. Itt ülök az egykori törzs helyünkön - mesélem neki, körbe nézek a kávézóban, és minden eszembe jut akkorról.
   - Komolyan? Én meg a közelben vagyok, beugrom.
   - Várlak - majd bontom a vonalat. Pár perc múlva az ajtó feletti kis csilingelő akármi megszólal, odakapom a fejem, és tényleg Ő sétál be, teljes élet nagyságban. Szét se néz, rögtön az ablak melletti kis asztalkára pillant. Emlékszik, hogy hol ültünk mindig. Ide sétál hozzám, felpattanok a székről, és egymás karjaiba borulunk. Tényleg nem hiszem el, hogy újra érezhetem az illatát, hogy újra magamhoz szoríthatom.
   - És tényleg itt vagy - az ölelést meg nem szakítva suttogja a fülembe.
   - Igenhh - suttogom én is, majd elenged. Leülünk egymással szembe, és rögtön elkezdjük egymást bombázni kérdésekkel. Mivel nekem elmondott szinte mindent a leveleiben, így ő kezd el faggatni. Neki is ugyanúgy elmesélek mindent, mint a szüleimnek, és Ő is így tesz.
    Délután 3-at üt az óra, de mi még mindig csak beszélgetünk. Nagyon kellemes a társaságában lenni, nagyon hiányzott már.
   - És.. van valakid? - kérdezi, kicsit bátortalanul.
   - Nincs - mert Rád vártam - És neked?
   - Tegnap volt 3 hónapja, hogy együtt vagyunk - mondja, egy kis mosollyal a szája sarkában. Hogy is gondolhattam, hogy majd egyszer csak visszajövök, és újra együtt leszünk, mint a mesékben..ugyanúgy mint régen - Szeretném majd bemutatni neked. De csak ha nincs ellenedre - most egy pillanatra elgondolkozok.
   - Jó.. - nyögöm ki remegő hanggal - Persze, alig várom - villantok egy hamis mosolyt - Am..lassan haza kellene mennem, hiszen csak tegnap jöttem, és még nem töltöttem túl sok időt a szüleimmel.
   - Jaj, persze, menjél csak, nem akarlak feltartani - rám villantja 1000 wattos mosolyát - Jó volt látni.
   - Téged is - magához ölel. Istenem, milyen finom, édes illata van.
   - Remélem találkozunk még - elenged, és mélyen bele néz íriszeimbe.
   - Hát persze - ahogy csak egymást nézzük kicsit zavarba jövök, és elkezdem bámulni a cipőm orrát - Majd írok.
   - Rendben - és ismét csak mosolyog. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű mosolya??
   - Akkor..szia - és otthagyom az asztalnál. Pár méterrel elhagyva a kávézót könnyeim utat törnek magának. Igazából, nem vagyok szomorú, hanem inkább csalódott vagyok. Abban reménykedtem, hogy majd amikor visszajövök minden ugyanolyan lesz mint akkor. De hát gondolhattam volna, hogy nem lesz olyan hülye - mint én -, hogy majd megvár. Mondjuk, jobb is, hogy nem várt meg, mert eleinte úgy volt, hogy nem nagyon fogok haza szállingózni..de akkor is egy kicsit csalódottnak érzem magam.
    Leverten caflatok fel a 3.-ra, előkeresem a kulcsot - amit anya adott tegnap -, és berontok. Köszönés nélkül besietek a szobámba, aztán begubózok az ágyamba, és felhívom Shin Hyet.
    - Yaaaa! Milyen különleges repülővel mentél te, hogy csak most értél oda?? - ajj, nem szeretem amikor mérges, de van oka rá.
   - Tudom, elfelejtettem. Ne haragudj, ezer bocs. Tényleg!!
   - Aisshh... - most csak magába fortyog - Inkább mesélj! Milyen Szöul? Mi van a szüleiddel?
   - Szöul csodálatos, a szüleim pedig rendben vannak.
   - És írtál annak a...hm...hogy is hívják?? Valami Lee...azt hiszem..
   - ChanHee - mondom szipogva.
   - AZ!!!!!!!!! Írtál neki, vagy esetleg találkoztál vele? - kérdezi izgatottan, hiszen tudja, hogy milyen sokat jelent nekem.
   - Igen..és elég sokat beszélgettünk.. - mesélem ugyanolyan szomorúan.
   - És megbántott, vagy..miért vagy ilyen szomorú?
   - Rosszabb... - 2 perc csend, gondolom gondolkozik.
   - Miért? Mi van? Az évek alatt elcsúnyult, vagy..?
   - ..barátnője van - ezzel belé fojtva a szót kezdek el újra sírni.
   Az este folyamán rendesen kilelkiztük magunkat. Én rendesen kisírtam magam, Shin Hye pedig nem győzött vigasztalni. Éjfél körül mindketten elköszöntünk, és álomra hajtottuk az "okos" kis buksinkat.
   Reggel anya ébreszt, hogy gyorsan szedjem össze magam, mert egy régi barátom jött ide, és látni szeretne. Amilyen gyorsan csak tudok összeszedem magam, és kimegyek, hogy megpillantsam ki lehet az. Amikor megpillantom az ajtóban lesokkolok. Amióta nem láttam nagyon sokat változott, és nagyon jól néz ki.
   - Ohh, Yerim-sshi..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése